Kukorica és zöldborsó.
Most ő is olyan sunyin nézett körül, mint húsz éve a nagyi azon a karácsonyi vacsorán, az utolsón, amin még együtt volt a család, mielőtt a nagypapát elvitte a tüdőgyulladás, vagy inkább az, hogy a tüdőgyulladással be kellett feküdnie a kórházba: amikor bevitték, még nem tűnt sokkal súlyosabbnak, mint egy megfázás, mégse ment haza többé. Lejjebb tolta az orrán a napszemüvegét, és körülnézett, hogy a kislánya nem látja-e, mit csinál. De nem látta, lemaradtak az apjával egy pocsolyánál, amibe feltétlenül bele kellett ugrani; már majdnem kinyitotta a száját, hogy rászóljon, de aztán mégsem: gumicsizmában és overállban van, hadd ugráljon. Azért úgy helyezkedett, hogy ne látszódjon, mit csinál: egy mozdulattal letépte a plakátot, összegyűrte, és a zsebébe süllyesztette.
Ha Panka meglátta volna a mikulásos rajzot, biztosan el akart volna menni a művházba a december hatodikai rendezvényre, neki pedig nem volt kedve megint érveket kitalálni, hogy miért nem engedi. Márpedig ebben a családban nem lesz többet mikulásozás, sem december hatodikán, sem karácsonykor. A nővéréék továbbvitték azt a szokást, hogy karácsonykor is a Télapó osztja az ajándékokat, amiről fogalma sincs, egyáltalán honnan szedte a család, mert hogy a nagyiék annak idején nem amerikai filmekhez igazították az ünnepeiket, az biztos. De ezen már csak felnőttként gondolkodott el, akkor így volt természetes. Ma náluk már csak december hatodikán jött volna a Mikulás. Ha jött volna egyáltalán. De nem jött.
A Mikulás halott.
Azon a húsz évvel ezelőtti karácsonyon rajta kívül senki nem vette észre nagyi sunyi pillantását, amikor a fal felé fordította a fán az angyalkát. Ha a nagyi nem akarta volna ennyire, hogy ne vegye észre, akkor tényleg nem is vette volna, de előtte és utána is olyan furcsán nézett körül, mint aki fél, hogy rajtakapják valamin, épp csak a kezeit nem porolta le utána, mint valamelyik rosszban sántikáló gonosztevő a rajzfilmekben. Enélkül nem is biztos, hogy feltűnt volna a repedés az angyalkán, meg hogy ki van csorbulva a szoknyája alja. Most már másnak sem tűnik fel, a szoba belseje felé csak a sértetlen oldalát mutatta, még ha az a dísz hátulja volt is.
Elsőként érkeztek a nagyiékhoz. Szegény nagypapa fel akart állni a rekamiéról, amikor megérkeztek, de nem sikerült neki: öreg volt már, nehezen mozgott, próbált rátámaszkodni az asztalon a borosüvegre, és így meg tudott emelkedni, de aztán visszaroskadt. Inkább onnan köszönt nekik, na sziasztok, hát megjöttetek, gyorsabbak voltatok, mint a Mikulás, meg mint a hülye húgod, mondta anyának, és felnevetett. Senki nem nevetett vele, és ő sem értette pontosan, miért vicces ez. Volt nagypapában valami kellemetlen, mint az ünnepeken mindig, ami miatt ő már ösztönösen próbált távolabb maradni tőle; úgy egyensúlyozott a nappaliban a szőnyeg szélén, mint az utolsó biztonságos földnyelven, távol a veszélyes mocsártól. Azért muszáj volt odamenni hozzá, illedelmesen köszönni, és engedni, hogy megcsipkedje az arcát, aztán megpuszilgassa; legszívesebben befogta volna az orrát, de tudta, hogy az nagyon illetlen lenne, csak próbált egyszerűen nem venni levegőt arra a kis időre, és irigykedett a nővérére, aki valahogy mindig ki tudott bújni a puszik alól. Talán ha majd idősebb lesz, akkor neki is sikerülni fog, gondolta, de közben szégyellte magát, hogy ilyeneken töri a fejét. Igazából szerette volna, ha megölelheti nagypapát, ahogy a hintás papát, apa apukáját szokta, hiányzott neki a melegség nagyiéknál. De sehogy se vitte rá a lélek.
Hamarosan megérkezett anya húga, Edit, meg a férje, Feri is, akik szinte észre se vették őt a gépies köszönések közben. Edit úgy adott puszit mindenkinek az arca mellé a levegőbe, mintha sietne valahová, és már jelentős késésben lenne, Feri meg csak biccentett. Ahogy nagyapát a savanyú szag, úgy őket valami furcsa, feszült, nehéz érzés lengte körül, aminek nem volt jó a közelében lenni, úgyhogy nem is volt olyan nagy baj, hogy keresztülnéztek rajta. Aztán megjöttek nagyi testvéréék, Ani néniék, akik még nagyiéknál is öregebbek voltak. Minden ünnepet velük töltöttek, mert nem lettek gyerekeik; nem is ismert senki mást, akinek ilyen öregen ne lennének unokái.
Jól van, maradjál csak, nevetett rá Ani néni a nagypapára, aki egyre kisebb lelkesedéssel próbált meg felállni, ha jött valaki. Sőt, én is hoztam neked valamit, tette hozzá a néni, majd előhúzott a táskájából egy nagy, elegáns üveget, díszmasnival átkötve, és letette a nagypapa elé az asztalra. Anikám, tudod, hogy nem kéne, korholta halkan a nagyi, de olyan halkan, mint aki maga is pontosan tudja, úgysem számít, mit mond, vagy mint aki csak a kötelesség kedvéért nyitja ki a száját, nem is bízva abban, hogy bárki meghallgatja. A múltkor is mi lett, tette hozzá még halkabban, de Ani addigra már a szobában sem volt, csak a férje, Elek bácsi maradt ott tanácstalanul, mint aki nem is tudja, hol van. Észrevette már, hogy jó ideje így van ez Elek bácsival, nem nagyon szólalt meg, és furcsán mozgott, pont úgy, ahogy ő szokott, amikor anya túl korán kelti reggel, és még kótyagos. Nem tudta, miért van ez így, és senki nem beszélt erről sem most, sem az elmúlt években.
Gyere, apu, mondta aztán anya, amikor nagyi megterítette az asztalt. Nagypapa ült mindig az asztalfőn, neki kellett először elfoglalnia a helyét; szűk volt az étkező, ha kinyitották az asztalt, egyszerre csak egyvalaki tudott beoldalazni a székekig. Rettentően hosszúnak tűnő idő telt el, amíg nagypapa a rekamié karfájára támaszkodva feltápászkodott; ahogy imbolyogva megindult az asztal felé, mintha mindenki szándékosan a másik irányba nézett volna, anya ki is ment a konyhába, pedig nem volt már ott dolga, Edit lesütötte a szemét, csak Ani néni huppant le vidáman az egyik olyan székre, ami nem volt útban. Még fel is nevetett, ahogy nagypapa majdnem megbotlott, ami rossz érzés volt, megint megsajnálta miatta a nagypapát. Most meg azért szégyellte el magát, mert arra gondolt, bárcsak Ani néni is megbotlana, hogy kiröhöghesse. Nagypapa végül a falnak dőlve nyerte vissza az egyensúlyát. Nna, mondta halkan nagyi, miután nagypapa is leereszkedett a maga székébe, és összeütötte a tenyereit, gyertek ti is, gyerekek.
Rossz érzés volt nagypapa mellett ülni ilyenkor. Ösztönösen balra dőlt, mintha ferdén állna a széke, mintha a két jobboldali székláb magasabb lett volna, mint a két baloldali; csak akkor vette észre az egészet, amikor kinyúlt a só felé, és majdnem leesett a székről. Nagypapa néha böfögött is, ő olyankor próbált segélykérően anyáékra nézni, de nem néztek vissza rá, elmélyedtek a kukoricasalátában és a rántott húsban, anya úgy beszélgetett a húgával, mintha görcs lenne a nyakában. Apa a sógorát próbálta volna szóval tartani, de Feri nem figyelt rá, valamitől nagyon idegesnek tűnt, Elek bácsi pedig némán ült Ani néni mellett, és továbbra is valami üresség volt a szemében.
Úgy érezte, olyan ennél az asztalnál, mint egy szakadék fölött imbolygó függőhídon remegni a félelemtől: a szakadék egyik oldalán a nagypapa dülöngél, a másikon meg tapintható a feszültség Feri miatt, és egy rossz mozdulat vagy csak egy erősebb széllökés kell, hogy lezuhanjon. Próbált akkor legalább a nővérével szemkontaktust felvenni, nagyon szeretett volna valakiben megkapaszkodni, de a testvére is csak a tányérját nézte, ahogy illedelmesen darabolta a húst, és apró falatokban ette a majonézes salátát. A desszertnél egy kicsit jobb volt a helyzet, mert addigra nagypapa nagy nehezen visszaoldalazott a nappaliba, ahol a borát meg az ajándékba kapott üveg italt hagyta; nekik ilyenkor fel kellett állniuk, hogy kiengedjék. Edit és Feri már nem voltak az asztalnál, bevonultak a kisszobába.
Nem tartott sokáig az idilli állapot; pár falatot evett a bejgliből, amikor meghallotta az ajtó túloldaláról érkező, fojtott hangú veszekedést. Egy pillanatra megállt a keze a süteménnyel félúton a szája felé, de aztán evett tovább, nehogy azt higgye valaki, hogy hallgatózik. Pont olyan halk volt a kiszűrődő vita, hogy azt kívánta, bár egy picit kevésbé figyelt volna, akkor biztosan észre se veszi, és nem kéne megint ilyen gombóccal a torkában enni. Egészen elment a kedve a bejglitől, pedig a mákosat nagyon szerette, a diósat kevésbé, de egy kis szeletet illedelmességből azért mindig legyűrt abból is. Aztán viszont már nem lehetett nem hallani a hangokat: bár továbbra is fojtott maradt a veszekedés, olyan volt, mintha egy párnába kiabált volna valaki. Legalábbis ő meg mert volna esküdni, hogy felerősödött a hangerő, de a többieken nem látott változást, mintha észre se vették volna az egészet. Ani néni egykedvűen hátradőlve cigarettázott, anya és apa még a bejglit ették, nagyi már a konyhában tüsténkedett, a nővére pedig továbbra is a tányér közepét nézte, sorra szedte fel és tette a szájába a kiszóródott mazsolákat, pedig nem is szerette.
Akkor néztek csak fel mind, amikor egy kiáltás hallatszott, és Edit kiviharzott a kisszobából. Nem látta pontosan, mert háttal állt neki, de mintha a kezeibe temette volna az arcát, mögötte Feri, aki próbált utánanyúlni, de Edit lesöpörte magáról a kezét. Apa és nagyi odaugrottak hozzájuk, és áttessékelték őket a nappaliba. Ő ösztönösen felugrott a székről, nem azért, hogy utánuk menjen, csak nem tudott tovább ülve maradni, valami megfeszítette az összes izmát, ki akart robbanni belőle a rossz érzés, de anya azonnal rámordult, hogy maradj a fenekeden, valahogy olyan furcsa hangon, ami nem volt igazán fenyegető, de mintha a bőrén csattantak volna a szavak. Visszaült a székére, és maga elé meredt, máig emlékszik, azt az apró, piros foltot nézte a szőnyegen, ami az előbb még nem volt ott, amit talán észre se vett volna, ha nem gyerek. Csak Ani néni volt mozdulatlan, fújta tovább a cigifüstöt a plafon felé, meg persze Elek bácsi, aki látszólag semmit nem fogott fel a történtekből.
Hosszú ideig, nem tudta megmondani, meddig, de zsibbasztóan sokáig csak ült tovább a székében, az óvatosan a tányér szegélye alá rejtett mazsolák mellett; nem nagyon mert megmozdulni, de nem is volt ötlete, mit csinálhatna. Nagypapa egyszer végigdülöngélt a lakáson a kamra felé; vissza már magabiztosabban jött, egy teli üveggel a kezében, mintha épp az hiányzott volna az egyensúlyához eddig. Nna, mondta egy idő után nagyi, akkor hozom a kuglófot. Mindenki visszaült a helyére, csak nagypapa nem. Ösztönösen a nappali felé fordította a fejét, hogy lássa, nincs-e nagypapának valami baja, de csak üldögélt a rekamién. Apa felvágta a süteményt, és mindenkinek egyesével boldog karácsonyt kívánt, amikor letette a szeleteket.
A kuglóf után megint fojtott hangok szűrődtek az étkezőbe, de most a nappaliból, ahová az összes felnőtt átvonult. Nagypapa nevét hallotta átszűrődni a vitából, meg hogy de, igen is kell Mikulás, hogy olyan nincs, az nem lehet, de igen, mert minden évben. De anya, nézz már rá, hallotta az anyja hangját. Többet nem igazán tudott kivenni.
Hamarosan visszajött anya és apa; rájuk mosolyogtak, de olyan furcsán, mintha grimaszolnának. Mindjárt jön a Mikulás, mondta apa bátorító hangon. Az ajándékozás mindig jó volt, akármilyenre sikerült az ünnepély, és persze, hogy szeretett meglepetéseket kapni, de aznap este sehogy sem jött a várakozás izgalmával járó öröm, olyannak érezte inkább a mellkasát, mint a pincét a házuk alatt, hidegnek, amiben szabadon ki-be jár a szél. Anya az ő vállára tette a kezét, apa pedig a nővérét terelgette át a szomszéd szobába. A sötétben anya és nagyi a Mennyből az angyalt énekelték. Egyszer csak kinyílt a bejárati ajtó, de nem a Mikulás érkezett meg: Edit sétált be lassan, de határozottan, lehajtott fejjel, így nem látszott rajta semmi, a diszkrét kötést meg a lila foltot a szeme alatt csak később vette észre, mögötte Feri, aki folyamatosan úgy helyezkedett, hogy meg tudja ölelni a felesége derekát vagy vállát. Szinte komikus volt, hogy amikor Edit átvonult a szűk étkezőbe, Feri úgy maradt el mellőle, mintha a falnak ment volna, mint egy rajzfilmben az ajtót elvétő szereplő. Aztán mégis utánament, és mindketten leültek a kuglófos tányérok mellé.
Nna, mondta megint nagyi. Gyufával meggyújtotta a csillagszórókat, és anyával újra elénekelték a Mennyből az angyalt. Amikor leégett a csillagszóró, felkapcsolták a lámpákat. Azt hiszem, be akar jönni valaki, kiáltott fel nagyi, őszintének hangzó örömmel a hangjában. Odasietett az erkélyhez, és kinyitotta az ajtót.
És akkor tényleg bejött a Mikulás, a hasa közepéig érő, fehér szakállal, piros ruhában, nagy, fekete övvel a hasán, fehér szőrmével a kabátja szegélyén. Ho-ho-hó, mondta a Mikulás, kissé ingatag járással a karosszékhez lépkedett, és belezuhant a párnába. Jó gyerekek voltatok?, kérdezte. Ki volt a legjobb? Épp felé fordult, amitől azért megdobbant a szíve: elsőnek kapni meg az ajándékokat sokkal jobb, mint előtte még végignézni, ahogy a többiek mind átveszik az övéiket. A Mikulás egy kicsit várt, mintha megakadt volna a mozdulatban, amit az előbb elkezdett. Maga mellé ejtette a kezeit, aztán megtámaszkodott a karfában. Aztán mintha újraindult volna a gép, megint kinyújtotta felé a kezeit. Nna, gyere csak ide, te kislány, ha jó gyerek voltál. Vagy virgácsot kérsz?, kérdezte talán viccesnek szánt, öblös hangon. Ho-ho-hó, tette hozzá rekedten, és megköszörülte a torkát.
Megindult felé, de a Mikulás megint visszahúzta a kezeit. Most lehajtotta a fejét, mintha a szakállát akarná szemrevételezni. Nna, mondta, felemelte a fejét, és újra ránézett. Volt valami különös a tekintetében. Aztán hányni kezdett.
Ő csak állt ott, nem tudott mozdulni, egyszerűen nem engedelmeskedtek a lábai, és nézte, ahogy a Mikulás száján kibugyog a hányadék, egyenesen a hófehér szakállára, onnan a piros kabátra, a fehér szőrmére, a nadrágra, aztán a szőnyegre. A fehér szakáll viszolyogtató lett: az oldalán valami sárgás lé csöpögött, az ő arcával éppen szemben pedig két szem félig emésztett kukorica és néhány szem zöldborsó tapadt a szakállra, valamiért ellenálltak a gravitációnak, mintha sosem akarnának leesni onnan.
Nem is ettünk borsót. Nem tudta, hogy juthatott ilyesmi eszébe ebben a helyzetben, de valamiért ez zakatolt a fejében. Nem is ettünk borsót. Akkor meg hogy lehet. Nem is ettünk borsót.
Dermedt csend lett a szobában, amikor nagypapa abbahagyta az öklendezést, de ettől csak még ijesztőbb lett, amikor még egy hatalmasat böffentett, és egy újabb adag hányadék bukott ki a szájából. Az ő lába még mindig nem mozdult, de a hangtól megijedve végre belőle is előtört az elmúlt fél perc feszültsége, és felsikoltott. Ekkor ugrott oda hozzá anya, átölelte, felkapta, és átrohant vele a konyhába, jaj, szegény kislányom, nincs semmi baj, mondogatta, nincs semmi baj. Közben nagyi kiabálni kezdett, hogy elege van, hogy betelt a pohár, és ő ezt nem tűri tovább, és kész, elég volt, nagypapa takarodjon kifelé, és ma este, amíg a vendégek itt vannak, ide be nem teheti a lábát, mindennek van határa, és így tovább.
Nagyon szeretett volna sírni, de nem sikerült. Jólesett anya ölelése, megpróbált bebújni a hóna alá, amennyire csak tudott, és úgy szorította a derekát, ahogy csak tudta, próbált ott maradni minél tovább, lehetőleg egész estére, még a hazaúton is, de aztán egy idő után anya finoman, de határozottan eltolta magától, és visszasietett a másik szobába. Edit közben visszajött a konyhából a felmosóvödörrel és egy ronggyal, Ani néni újra rágyújtott egy cigire, nagyi pedig valahol, ha jól hallotta, sírdogált.
Eltelt vagy fél óra, mire mindenki visszament a nappaliba, a karácsonyfához, hogy kibontsák az ajándékokat. Nagyi már újra mosolygott, és a csomagok körül tüsténkedett. Csak néhány ajándék kibontása után tűnt fel neki, hogy nagypapa nincs a lakásban. Lopva körülnézett; a csipkefüggönyön keresztül észrevette, hogy kint ül egy székben az erkélyben, és a mellkasára dőlt fejjel alszik a szállingózó hóban. Tényleg, így, hogy odanézett, már a hortyogását is hallotta tompán, a csukott ajtón keresztül. Anya, nincs kint hideg a nagypapának?, kérdezte. Maradj csöndben, kislányom, az ajándékaiddal foglalkozz.
Másra már nem emlékezett abból az estéből, talán hamarosan haza is mentek. Csak egy ajándék rémlett még, vagy inkább csak a csomagolópapírja. Donald kacsa és Mickey egér voltak rajta, ez volt az utolsó csomag. Érte nyúlt, és ahogy megfogta, feltűnt neki, hogy át van ázva a papír. Valami ragacsosat érzett a kezén. Egy szem kukoricát.
(Megjelent az Alföld 2025/2-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, B. Nagy Gabriella linómetszete.)
Hozzászólások